És itt van...

És akkor, amit ígértem... :D

Említettem, hogy nagy valószínűséggel, hamarosan belekezdek még egy történetbe... Nos, ez így is lett.

Ha valakit érdekel, ezen a linken megtalálja:
My dreams are true

Köszönöm!

Sziasztok!

Nos, a történetnek vége, én pedig nagyon szeretném megköszönni mindenkinek a türelmet, hogy végigolvasta. Különösen Gabriella Fisher-nek, aki végig kommentelt, és így elég lelket öntött belém, hogy befejezzem ezt a történetet. :D Hálás vagyok neki.

Úgyhogy hoztam egy kis "meglepetés"-félét nektek...
Én nem tudtam dönteni, hogy melyik a jobb, szóval majd ti döntötök... ;)

Kellemes estét mindenkinek!

PS: Jelenlegi állás szerint a következő két hétben valamikor el fogok kezdeni egy újabb történetet... Majd meglátjuk, mi lesz belőle... ;)

PPS: Jah, és ha bármilyen kérdésed van, akkor nyugodtan írj chat-be, vagy ennek a bejegyzésnek az aljára. Ha tudok, akkor ígérem, válaszolok rá. ;)

Csak egy kis apróság...

Szóval...

Ugye itt van a történet vége... Majd valamikor a délután folyamán még hozok egy kisebb bejegyzést... Az titok, miről... :P Majd meglátjátok...

Most csak annyit szeretnék mondani, hogy mindannyitoknak, akik elolvastátok, nagyon szépen köszönöm. Nagyon örülök neki.

Epilogue

Anyu nem tudott megszólalni a döbbenettől, amit neki okoztam. Kezét a szája elé kapva próbálta nyugtatni magát. Apu eközben a hátát simogatta. Sam és Jordan az ajtóban állva beszélgettek valamiről azóta, hogy Alec elment.

- Hiszen olyan fiatal vagy még…! – Szólalt meg végül anya. Én kicsit jobban összehúztam magam Jace karjai közt, mert féltem a most következő fejmosástól. Azonban olyan dolog történt, amire nem számítottam. – Figyel, kislányom! Ha bármiben segítség kell, szólj! Én szívesen segítek neked.

- Akárcsak én. – Bólintott apu is.

- És rólam se feledkezzetek meg! – Kért minket Jordan.

- Öhm… - Még a szavam is elakadt. – Hát… Köszönöm. – Mosolyodtam el hitetlenkedve. Azt sejtettem, hogy apu és esetleg Jordan így fog reagálni, de anyura nem gondoltam volna.

Anyu előrehajolt, és megfogta az egyik kezemet. Elmosolyodott, miközben beszélt.

- Megértem, ha félsz. Emlékszem, milyen volt, amikor én voltam terhes veled. Nagyon féltem, de Constantine ott volt mellettem… Úgyhogy Jace… - Fordult a szőke fiú felé. Hangjába ezúttal némi fenyegetés is vegyült. – Ha meg mered bántani Mayka-t, vagy bármit teszel, amit nem kéne, akkor az én haragommal kell szembenézned. Világos?

- Világos. – Nyelt egyet Jace. Láttam rajta, kicsit valóban megijedt. Ezen pedig el kellett nevetnem magam.

- Akkor értjük egymást. – Bólintott anyu, majd hátradőlt.

- Nincs kedved sétálni egyet? – Kérdezte Jace már estefelé az ablaknál állva. A különböző színű fényektől Jace szeme aranyszínűnek, haja pedig vörösnek és zöldnek tűnt.

- Ilyen időben? – Borzongtam meg, ahogy a kinti hidegre és a hóesésre gondoltam. A fiú mellé léptem, és karjára simítottam a kezemet.

- Persze. – Csókolt homlokon. – Utána meg elmehetnénk vacsorázni valahová… - Javasolta.

- Rendben. – Egyeztem bele, mert be kellett vallanom, tetszett az ötlete.

Nem telt sok időbe, mire elkészültünk, és elbúcsúztunk a szüleinktől. Anyuék egész délután Jordan-t faggatták, pontosan mi is történt vele, így ő még mindig nem fejezte be a történetet. Látszott rajta, már nagyon szívesen abbahagyná mára…

Jace és én lassan, kézen fogva sétáltunk, miközben néha meg-megálltunk a különböző színű tűzijátékokat nézni, amiket már most elkezdtek fellőni az Újév ünneplésére.

- Annyira szeretlek, Jace! – Húztam közelebb magamhoz mosolyogva a szőkeséget.

- Én is téged. – Mormolta a számba csók közben. Most biztosan éreztem, soha nem fogom elveszíteni, és minden rendben lesz. Éreztem, Jace mellett mindig biztonságban leszek.

Chapter 117th - I decided

2 héttel később…

- Én ezt nem bírom tovább… - Panaszkodtam sírva Jordan-nek, amikor leült mellém a kanapéra. – Már vagy két hete nem láttam Jace-t… Mi van, ha valami baja esett?

- Tud vigyázni magára. – Bizonytalanul átkarolta a vállamat, hátha meg tud nyugtatni. – Hidd el, nem lesz semmi baja!

- De ha mégis? Ha mondjuk…

- Ne kezdj feltételezésekbe! – Vágott a szavamba. – Attól nem lesz jobb. Sőt… Csak még jobban felizgatod magad.

- Akkor mégis mit csinálhatnék? – Kérdésemre épp válaszolt volna, amikor valaki megköszörülte a torkát a nappali ajtajában. Felé fordultam, és megláttam Alec-et, aki sajnálkozva nézett rám. Mellette Jace állt. Meglehetősen rosszul nézett ki. Haja kócos volt, szemei alatt sötét karikák díszelegtek, varázslatosan kék pillantását pedig a földre szegezte.

Én egyből odafutottam hozzá, és erősen öleltem magamhoz, miközben tovább zokogtam. Jace először csak állt egyhelyben semmit sem reagálva, ám utána ő is szorosan fonta körém karjait, miközben arcát a nyakamba temette.

- Hülye voltam... – Nyögte. – Legyen, ahogy te akarod… Ha nem szeretnéd, nem kell megtartanod a babát… - Hangján éreztem, mennyire nehezére esik kimondani ezeket a szavakat. Ráadásul nekem nem tetszett, amit mondott, ugyanis…

Ugyanis én meggondoltam magam. Az elmúlt két hétben alaposan átgondoltam mindent. Többször is átrágtam magam a lehetőségeimen. Valahogy a legtöbbször arra jutottam, nem tehetem ezt. Adnom kell neki egy esélyt… És az sem működik, hogy csak én rajtam álljon ez a döntés. Figyelembe kellett vennem, Jace mit akar. Szóval meg kell tartanom.

- Jace… - Haraptam az ajkamba. – Nem! Végiggondoltam, és szeretném megtartani.

- Tényleg? – Élénkült fel Jace, majd még szorosabbra fonta körülöttem a karjait.

- Megfojtasz, Jace… - Nyögtem alig kapva levegőt.

- Sajnálom. – Enyhítet a szorításán, miközben boldogan csillogó szemeivel az enyémbe nézett. – És tényleg komolyan is gondolod? Biztosan ezt akarod?

- Igen. – Feleltem. – Azt hiszem, jól átgondoltam, és jól döntöttem.

Jace ajkait az enyémre szorította, miközben Alec a hátunk mögött azt mondta Jordan-nek, hogy milyen nyálas… Erre Jordan csak felnevetett.

Miután Jace kissé hátrébb húzódott, valaki kopogott a bejárati ajtón. Kezét továbbra is a derekamon tartva, kinyitotta az ajtót, ahol Sam állt, mellette pedig anyu. Mint kiderült, anyu azért jött vissza, mert rájött, hibázott, amikor elment.

Chapter 116th - I will come...

- Tessék? – Kérdezte döbbenten Jace, miután elmondtam neki, hogy terhes vagyok. – Ez olyan… Olyan fantasztikus! – Ölelt magához.

- De Jace… - Kezdtem ellenkezni. Szürke szemeiben láttam, mennyire örül, így csak még jobban nehezemre esett elmondanom neki, nem szeretném megtartani.

 - Mi a baj? Valami gond van? – Nézett rám aggódva. Én majdnem elsírtam magam a karjai közt. Előre féltem, mennyire dühös lesz majd rám…

- Igen. – Nyögtem ki végül. – Tudod, Jace… Igazság szerint… - Kerestem a megfelelő szavakat, de hamar rá kellett jönnöm, nincsenek ilyenek. Elvégre mi lenne a legjobb? Sehogy nem tudnám úgy közölni vele, hogy ne bántsam meg…

Eközben Jace csendben ült mellettem, és várta, hogy befejezzem a mondatot, amire képtelen voltam. Sok idő telhetett így el, amikor végre rászántam magam, kimondom.

- Jace, én nem akarom ezt a gyereket. – Vallottam be szemlesütve, mert féltem a szemébe nézni. – Én még nem szeretnék… - Ekkor már tényleg nem bírtam tovább, és sírni kezdtem.

A levegő érezhetően megfagyott kettőnk között. Jace teste megmerevedett, és értetlenül bámult rám.

- Ezt hogy érted? – Kérdezte végül meleg kezeivel megfogva az én hideg kezeimet.

- Úgy, ahogy mondom. – Sírtam továbbra is. – Nem akarom megtartani.

- De miért nem? – Csak úgy sütött a hangjából, mennyire csalódott. Tisztában voltam vele, minden könnyebb lenne, ha ugyanaz lenne az álláspontunk, ám ez nem volt lehetséges.

- Nem menne… - Ráztam meg a fejem. – Nem érzem, hogy felkészültem volna erre…

Jace sokáig nem szólt, majd mély levegőt véve felkelt, és az ablakhoz sétált. Ugyan próbáltam rávenni magam, hogy mondjak valamit, de erre teljességgel képtelen voltam.

- És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez lenne a helyes döntés. Nem hiszem, hogy valami jó szülő lennék... – Folytattam, mikor már tényleg nem bírtam tovább a kínos hallgatást.

- Én is itt lennék. – Felelte csendesen, még mindig az ablak felé fordulva. – Fogalmam sincs, milyen lenne, de hidd el, én szeretném!

- Viszont én nem! – Nyögtem ki.

- Van egy olyan érzésem, bármit mondhatok, te már döntöttél helyettem is… - Felelte, majd kiment a nappaliból. Én csak néztem az ajtót, ahol Jace eltűnt, majd pár perc múlva ismét megjelent, immár átöltözve melegebb ruhákba.

Kérdőn néztem rá, amikor lehajtott fejjel felhúzta kabátján a cipzárt. Hova akart menni ilyen időben? Vagy miért akart egyáltalán elmenni?

- Majd jövök valamikor… - Mondta, és már hallottam is az ajtó csapódását.

Chapter 115th - It's my fault...

- Ugyan Alec! – Csóválta a fejét Zack, miközben egyik keze szorosan markolta a torkomat. – Te sem szeretnéd, hogy Mayka-nak baja essen, nem igaz?

- Nem, de… - Rázta meg a fejét Alec, ám Zack közbeszólt.

- Nem? Akkor mi lenne, ha most szépen elmennétek mindketten? – Zack rám sandított, ugyanis elkezdtem kapálózni, mert nem kaptam levegőt. Ahogy Alec egy lépést tett felénk, Zack a hátamat még jobban nekinyomta a falnak, és még erőseben szorította a torkomat.

- Alec! – Nyögtem. – Hallgass rá!

- Jól van. – Sóhajtotta Alec. Zack felém fordult, így Alec kapott az alkalmon. Hátulról támadta meg Zack-et. Én ijedtemben a földre estem, majd gyorsan összeszedtem magam.

Felkaptam egy súlyosnak látszó tárgyat a szekrényről. Mivel Alec és Zack a földön fekve birkóztak, és Zack volt fölül, így teljes erőmből lesújtottam a fejére azzal a tárggyal. Zack ájultan gurult le Alec-ről, így a sötét hajú fiú egyből felpattant.

- Köszönöm. – Alec homlokon csókolt, majd Tina mellé lépett, aki úgy nézett ki, mintha aludna. Óvatosan felemelte a lányt az ágyról, és ezután megindultunk az ajtó felé, otthagyva az ájult Zack-et a szobában.

Amikor kiléptünk a lépcsőház ajtaján, Lisa és apu akkor parkolt le a ház előtt a kocsival. Lisa döbbenten pislogott, apu arcáról pedig sütött, érti, miről van szó.

Ezután Tinát kórházba vittük. Amíg az orvos megvizsgálta, Alec és Lisa tisztázták, mi is folyik itt valójában… Mint kiderült, Lisát és a többi lányt valóban Zack bántotta, Alec pedig csak egy amolyan alibiszerűség volt Zack-nek. Lisa először nem akart hinni neki, így Alec még hosszabb magyarázatokba kezdett. Talán negyed óra telhetett el, mikor Lisa már hitt Alec-nek, és amikor kijött az orvos a vizsgálóból.

- A lányt megerőszakolták. – Mondta az orvos. Alec arca teljesen elfehéredett, és úgy nézett ki, mintha mindjárt összeesne. Mellé léptem, és megszorítottam az egyik kezét. Az orvos még mondott pár dolgot, amire én annyira már nem figyeltem oda, majd elment.

- És ha belegondolok, hogy nemrég én is ezt tettem veled… - Súgta szinte sírva.

- Ez most nem fontos. – Ráztam meg a fejem. – Inkább menj be Tinához… - Lökdöstem befelé az ajtón. – Örülni fog, ha meglát…

- Biztos? – Nézett rám kétségbeesve. – Elvégre az én hibám, ami történt…

- Biztos. – Ültettem le határozottan az egyik székre, ami Tina ágya mellett állt.

- Oké. És köszönöm. Ha nem szólsz, bele sem gondolok, mi lehet Tinával… - Ezután otthagytam őket a kórházban. Hazavittük Lisát, majd apu és én elindultunk Jace-hez.

Egyszerűen fogalmam sem volt, mit kéne mondanom neki, vagy hogyan közöljem vele a dolgokat… Olyan hihetetlen volt ez az egész… Otthon Jace és Jordan a nappaliban ülve vártak ránk. Mély levegőt vettem, és úgy ültem le Jace mellé, míg Jordan és apu átmentek egy másik szobába.

Chapter 114th - Where's she?

- Nem egészen… - Rázta meg Alec a fejét, mikor már ez kávézóban ültünk. – Ketten vagyunk… Én csak Mayka-t bántottam… - Bocsánatkérőn nézett rám, majd folytatta. – Lisa, téged Zack szokott…

- És ezt most higgyem el? – Vágott közbe Lisa. – Tudom, hogy te vagy a főnököm…

- Nem. – Rázta meg a fejét Alec. – Én az álfőnök vagyok. Én falazok Zack-nek. Ő az, aki minden lányt elkap, nem én. Én egyedül Mayka-t bántottam, senki mást…

Alec szemeiből félelmet olvastam ki. Nem tudtam, pontosan, mitől kéne félnie, de látszott, attól a valamitől nagyon…

- Miért nem mondtad? – Könyököltem az asztalra. – Alec, én ugyan megbocsátottam neked azért, amit velem tettél, de örültem volna, ha ezt nem felejted el elmondani…

- Sajnálom. – Hajtotta le a fejét. - Viszont Zack, azt ígérte, kinyír, ha bárkinek is szólok…

- Várj! – Kaptam a fejemhez. – Zack az a Zack, akire gondolok? Tina barátja?

- Igen… - Felelte meglepődve, majd leesett neki, mire gondolok, és már futottunk is az ajtó felé aput és Lisát a kávézóban hagyva.

- Tina! – Kiáltotta el magát Alec, amikor benyitottunk egy negyedik emeleti lakás ajtaján, ami mellett egy postaládára a „Zack Howard” név volt írva. – Zack!

Választ nem kapva haladt egyre beljebb a lakásban, míg én őt követtem. Ugyan arra kért, maradjak lent, és várjam meg ott, inkább vele jöttem.

- Van itthon valaki?! – Üvöltötte aggódva Alec, majd lehalkította a hangját. – Ha Tinával történt valami, akkor az az én hibám lesz… Én mutattam be őket egymásnak…

- Nyugodj meg! – Lépett ki Zack a fürdőszobából farmerben és rövid ujjúban. – Mit óbégatsz? És hogy jöttetek be? – Csodálkozott.

- Nyitva volt az ajtó. – Hazudta Alec, mert valójában tolvajkulccsal nyitotta ki a zárat. – Hol a húgom? – Támadta le a kérdésével Alec Zack-et.

Miközben a fiú magyarázkodni kezdett a tekintetem az egyik félig nyitott ajtóra tévedt. A szobában sötét volt, ám azért ki lehetett venni néhány körvonalat. Egy ágyat láttam, rajta pedig egy lányt…

- Tina! – Kiáltottam el magam, majd elrohantam a két fiú mellett, és befutottam abba a szobába. Az ágyon valóban Tina feküdt, ám látszott rajta, nincs magánál. Pár másodperc elteltével Alec is mellém ért, és a lány vállát rázva próbálta meg felébreszteni.

- Ébredj fel! Kérlek, térj magadhoz! – Hangján hallottam, nem sok hiányzik, hogy elsírja magát. Mivel Tina nem tért magához, az ajtóban álldogáló Zack felé fordult. – Mit tettél vele? Mit adtál be neki?