Chapter 12th - Temptation

„Lassan kezdtem magamhoz térni. Egy sötét szobában feküdtem. Mikor megpróbáltam felkelni az ágyról, döbbenten vettem észre, hozzá vagyok kötözve.

Elkezdtem rángatni a karjaimat, de nem tudtam kiszabadulni, olyan erős volt a kötél. Egy ideje már így vergődtem itt, amikor az idegen egy zseblámpával a kezében belépett egy ajtón.

A lámpa fénye valósággal elvakított. Összeszorítottam a szemeimet, mire egy kattanás, majd egy kisebb koppanás hallatszott.

Mikor kinyitottam a szemem, az ismeretlen a derekamra ült, és erőszakosan megcsókolt. Hiába próbáltam ellenállni, nem tudtam, mert mozgásra is alig voltam képes.

Az ismeretlen gyakorlatilag letépte a rólam a ruháimat, miközben én sikoltozva próbáltam tőle menekülni. Ő csak nevetett rajtam.”

- Jace! – Riadtam fel kiáltva. Miközben aludtam, eszembe jutott, mit is tett velem az ismeretlen. Be kellett ismernem, féltem. Nagyon.

A fiú karjai szorosan fonódtak körém, mintha meg akarna védeni. Fejemet a mellkasára hajtottam, mialatt zihálva vettem a levegőt.

- Nyugodj meg! – Súgta a fülembe. – Nem lesz semmi baj. Megígérem, vigyázok rád.

- Köszönöm, Jace. – Emeltem fel a fejem. Csak ekkor vettem észre, már világos van. – Örülök, hogy itt vagy velem. Hálás vagyok neked. Mindenért.

- Ugyan… - Rázta meg a fejét, miközben keze végigsimított a hátamon. – Nem kell megköszönnöd semmit sem…

- De igen, Jace. – Válaszoltam félbeszakítva őt. – Sok mindent köszönhetek neked. Nem is sejted…

Valójában ez így is volt. Éreztem, igazat ad nekem, de ettől függetlenül szeretett volna ellent mondani nekem.

- Szeretnél reggelizni? – Érdeklődött kedvesen, elterelve a témát. Én csak bólintottam.

Mikor felállt, én is felpattantam, azonban megszédültem, és majdnem elestem. Jace gyors volt, és elkapott.

- Óvatosan! – Kérte. Arca nagyon közel volt az enyémhez. Esküszöm, ha nem húzódunk el egyszerre, akkor megcsókolom.

Ezután Jace a reggelit készítette, én pedig lezuhanyoztam, és felvettem azt az inget, amelyiket Jace szekrényéből tulajdonítottam el. Hamarosan be kell szereznem pár ruhát, mert ugye amik otthon voltak, azok eltűntek.

- Megkérdezhetem, mit álmodtál? – Kérdezte Jace, mikor leültem a konyhában az asztalhoz.

Chapter 11th - A small fragment

- Jól vagy? – Térdelt mellém Jace. Én szóhoz sem jutottam.

Jace levette a felsőjét, majd rám adta. Az idegennek sikerült elmenekülnie, de azt mondta, még vissza fog jönni, így nagyon megijedtem.

- Én… Jace… Hogy…? – Sírtam.

- Sss! – Súgta a fülembe, mialatt magához ölelt, és a karomat cirógatta. – Gyere! Elviszlek innen.

Bólintottam. Ezt követően felemelt a földről, majd odalent beültetett a kocsijába. Idekint halványan világított az egyik távolabbi utcai lámpa, így láthattam, hogy néz ki Jace.

Egy gyors pillantás elárulta, hogy rengeteg időt tölthet sportolással. Elvégre azok az izmok nem maguktól kerültek Jace-re.

A sírásom csak nem akart alább hagyni. Sírtam, és sírtam. Jace egyik kezével az állam alá nyúlt, miután beült az autóba.

- Szeretnéd, hogy elvigyelek valakihez? – Kérdésére megráztam a fejem. Valójában senkim se volt anyun kívül, de ő most sincs itt. Eltűnt. – Akkor elviszlek hozzám, jó? – Érdeklődött.

Bólintottam. A legjobb az lesz, ha vele maradok. Nem tudom, miért, de éreztem, ez a helyes döntés.

- Próbálj meg aludni egy kicsit! – Kért, majd beindította az autó motorját.

Nem volt olyan hosszú az út. Azt hiszem. Bár szinte biztos, hogy elaludtam. Eközben volt egy kis időm átgondolni bizonyos dolgokat…

Anyu még kiskoromban elárulta nekem, hogy mi mások vagyunk, mint a többiek. Mi nem emberek, hanem angyalok. Ezen akkor meglepődtem, ám sikerült hamar megértenem mindent. Azt mondta, nem beszélhetek erről senkinek.

Hogy angyalok vagyunk azt jelentette, nagy hatalmunk van. Kérdeztem, milyenek, és miért nem használhatjuk, azonban a válasz mindig ugyanaz volt: Nem fedhetjük fel, kik vagyunk valójában. Ráadásul édesapád sem találhat ránk…

Apuról mindig csak annyit árult el nekem, hogy gonosz, és ha megtalál, akkor nekünk végünk. Ettől megrémültem, és nem kérdeztem róla többé.

Akkor már félig magamnál voltam, amikor Jace kiemelt az autóból, és bevitt egy lakás ajtaján. Odabent letett egy ágyra, és betakart. Ahogy kilépett volna az ajtón, megszólaltam.

- Jace… Ne menj el! Kérlek! – Könyörögtem neki. Nem szerettem volna egyedül maradni.

Mikor Jace leült mellém az ágy szélére, láttam rajta, ő sem szeretne egyedül hagyni engem. Megfogtam egyik kezét, majd megszorítottam. Erre ő halványan elmosolyodott.

Mielőtt elaludtam volna, még eszembe jutott, amikor a lakásunk ajtaja előtt megcsókolt. Még mindig nem tudtam hova tenni a dolgot, de nem is igazán akartam.

Chapter 10th - The first kiss

- Akkor itt lennénk? – Kérdezte Jace. Hangjában mintha némi csalódást véltem volna felfedezni.

- Igen. Ígérd meg, hogy majd meglátogatsz! – Kértem a bejárati ajtónk előtt állva.

- Nagyon szeretnéd? – Kérdezte közelebb húzva magához. Zavartan bólintottam. - Rendben.

A következő pillanatban ajka az enyémhez ért. Nem tudtam hova tenni a dolgot, mert ez tetszett nekem. Nem tudom, miért, de jó volt.

Karjaimat a nyaka köré fontam, és közelebb húztam magamhoz. Sejtettem, ez nem helyes, de ezt akartam. És az akaratomat nem igazán tudom befolyásolni. Főleg, ha nem akarom.

Nem volt hosszú a csók, ám nekem mégis végtelennek tűnt. Bár folytatódott volna még!

- Ezt neked adom. – Levette a gyűrűt az ujjáról, majd az enyémre húzta. – Ebből tudni fogod, hogy még visszajövök.

- Jace… Ezt nem fogadhatom el… - Ellenkeztem, mire ő újra megcsókolt.

- Dehogynem. Hamarosan találkozunk. – Széles mosollyal hátrébb lépett, majd lement a lépcsőn.

Kezemet a kilincsre tettem, és lenyomtam. Ahogy beléptem a lakásba, meglepődtem. Üres volt. Sehol egy bútor. Mi történhetett itt?

- Anya…? – Kérdeztem bizonytalanul, viszont tisztában voltam vele, hogy nincs itthon. Már a klinikán is volt egy előérzetem... Kérdésemre válasz nem érkezett.

A mellett az ajtó mellett haladtam el, ahol valaha a konyha volt, amikor valaki rám vetette magát. Szorításában kapálóztam, és sikoltoztam.

- Még egy sikoltás, és halott vagy. – A torkom elé valamilyen éles tárgyat csúsztatott. Erre elhallgattam, de a kapálózást nem hagytam abba. – Édesanyádat pedig elrabolták…

Az ismeretlen lelökött a földre, és a derekamra ült. Megragadta a felsőm – Jace felsőjének - szélét, és szó szerint letépte rólam.

- Hagyj békén! – Kiáltottam, miközben mindkét kezemet lefogta.

- Ez nem így működik… - Ismerős volt a hangja, de nem tudtam honnan, a sötétben pedig nem láttam az arcát.

- Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem.

- Azt, amit a múltkor is… - Válaszolta sejtelmesen.

Felismertem. Ő volt az, akivel a bárban találkoztam. Ám akkor sem ismertem. Ő volt az, aki… Ő erőszakolt meg. Egyre jobban próbáltam szabadulni a szorításából.

Az idegen épp készült a nadrágot is levenni rólam, amikor valaki hirtelen lerángatta rólam. Én abban a pillanatban a karjaimat magam köré fonva a falhoz húzódtam.

Chapter 9th - Freedom?

Meglepődtem azon, mennyit beszéltem Jace-szel. Főleg azon, hogy lassan az emlékeim is kezdtek visszatérni az életemnek azon részeiről, amelyekre nem emlékeztem eddig.

Jace kérdéseire először még csak automatikusan válaszoltam, ám utána rájöttem, így minden eszembe jut.

Szóval ennek a fiúnak a segítségével, aki gyakorlatilag megmentette az életemet, elő tudtam ásni a legrégebbi dolgokat is a tudatalattimból. Ennek örültem.

A rendőrök mindig vissza-visszajöttek megnézni, emlékszek-e már a szombat estére. Sajnos mindig az a hír várta őket, nem. Az irataimat sem találták sehol, én pedig arra sem emlékeztem, voltak-e nálam. Időközben megpróbálták előkeríteni édesanyámat, aki gyakorlatilag eltűnt a Föld színéről.

Igazság szerint annyira nem is érdekelt, mi van vele. Vagy egyáltalán az, mi lesz velem. Egyelőre – mondhatni -, boldog voltam.

Örültem, hogy találkozhattam egy olyan fantasztikus emberrel, mint Jace. Hozzá foghatóval még soha nem sikerült megismerkednem. Bár itt is van egy-két de…

Magáról szinte semmit nem akart elárulni nekem még annak ellenére sem, hogy gyakorlatilag ő már mindent tudott rólam.

- Jace, legalább egy dolgot… Kérlek! – Álltam fel, mert már elegem volt a hosszú órákon át tartó ülésből.

- Sajnálom, de nem. – Ellenkezése jeléül megrázta a fejét.

- Miért nem akarsz semmit se elárulni? – Fontam össze karjaimat a mellkasom előtt tettetett sértődöttséggel.

- Rendben. – Nevetett. – Megsúgom.

Megfogta egyik kezemet, és közelebb húzott magához. Az ajka majdnem a fülemhez ért, amikor belesuttogott.

- Én vagyok a legszerencsésebb az egész világon… - Ezt nem egészen értettem, így folytatta. – Azért, mert ismerhetlek.

Sajnos végül ennyivel kellett beérnem, hisz ennél többre nem volt hajlandó. A délután közepe felé Cole jött be a kórterembe.

- Figyelj, Mayka! – Nézett rám komoly arccal. – Hazaengedhetlek, ha elmondod nekem a teljes neved, hogy hol laksz, és még egy-két apróságot…

Jace sem értette, pontosan mit akar ezzel mondani a pszichológus, így Cole újra belevágott.

- Ha most elmondasz magadról néhány dolgot nekem, hangsúlyozom, nekem, akkor hazaengedhetlek…

Chapter 8th - The whisper

- Mayka, hogy vagy? – Kérdezte. Jace az ágyam mellett ülve, amikor felébredtem. A kezemet fogta. Tekintete aggodalommal telt meg.

- Kicsit szédülök. – Ismertem be, mikor felültem. Láttam Jace-en, szeretne visszatartani, ám végül rám hagyta. Ezért hálás voltam neki. Mondjuk nem csak ezért az egy dologért, hanem minden egyébért is, amit eddig tett. – Mi történt?

- Megijesztettél. – Szólt csendesen. – Azt hittem, komoly baj van. Cole szerint csak azért ájultál el, mert leesett a cukrod.

Ezután csendben ültünk. Jace még mindig aggódva pillantott rám, miközben én mosolyogva néztem őt. Lerítt róla, nem érti, miért van ilyen jókedvem.

- Nem vagy éhes? – Kérdezte hirtelen. Be kellett vallanom, ha Jace nem kérdezi, fel sem tűnik, hogy valóban éhes vagyok. – Mindjárt jövök.

Jace-nek sikerült egész nap szóval tartania. Nem tudtam elképzelni, honnan van ennyi kérdése. Időközben Cole többször is telefonált anyunak, aki egyszer sem vette fel a telefont. Legbelül sejtettem, valami történt vele, de nem ismertem be.

Mondjuk, annyira nem is érdekelt, mert igazán soha nem foglalkozott velem. Gyakorlatilag egyedül kellett felnőnöm… Egyszer el is akartak vinni állami gondozásba, ám anyu ügyvéd főnöke ezt nem engedte. Akkor adott anyunak két hét szabadságot.

Csakhogy egy ideje sejtem – vagy inkább tudom -, hogy anyu valódi munkaköre nem csak a papírmunkából áll, hanem néha szexből is. Azonban ez sem foglalkoztatott.

Napközben egyszer-kétszer bejött két rendőr, akik fel akarták venni a vallomásomat. Csak két bökkenő volt… Nem elékeztem semmire, és nem beszéltem velük. Így én mindig Jace-nek mondtam el a válaszomat, amit a rendőrök kérdésére adtam, ő pedig továbbította.

Miután elmentek, Jace tovább folytatta a faggatózást. Valahogy meg tudott nyugtatni pusztán a jelenlétével. Ha napközben egyszer-egyszer kiment valamiért, soha nem éreztem biztonságban magam.

- Most kérdezhetek én is? – Kérdeztem kissé bosszankodva a nap vége felé, mert már vagy tizedszerre tettem fel ezt a kérdést.

- Nem. – Rázta meg mosolyogva a fejét Jace. – Még nem végeztem…

- Mivel nem végeztél, Jace? – Lépett be az ajtón Cole. Kezében egy halom papírt tartott.

- Semmi különös. – Hárított. Cole-t annyira nem érdekelte, hogy tovább faggatózzon.

- Van pár jó hírem a számodra… - Mondta mosolyogva Cole. Jace és én kíváncsian néztünk rá. – Szerintem, nincs semmilyen komoly bajod. Leszámítva a sokkot.

Sejtettem, mondanom kéne valamit, ám még mindig nem akartam mással beszélni Jace-en kívül.

Chapter 7th - The first step

Egész éjszaka forgolódtam. Rémálmaim is voltak. Tudtam, Jace itt van, mert azt mondta, itt marad velem. Hittem neki, és megbíztam benne. Egyre kevésbé értettem meg magam. Hogy bízhatok meg egy olyan emberben, akit nem ismerek?

Talán azért, mert azt a következtetést vontam le, ha idehozott, amikor rám talált, rossz ember nem lehet? Mindegy. Legfeljebb még egyszer csalódok magamban. Már úgyse számít. Az egyik létező legrosszabb dolog megtörtént velem…

Meglepett, hogy csak reggel riadtam fel a különös álmaimból, amikre ekkor már nem emlékeztem. Jace még mindig itt volt. És örültem, amikor megláttam.

- Mayka, jól vagy? – Nem válaszoltam. Egyszerűen - magam sem tudom, miért –, megöleltem. Azután sírtam. Ismét. Esküszöm, egész életemben összesen nem sírtam annyit, mint ebben az egy napban.

- Figyelj! Minden rendben van. Csak rosszat álmodtál.

Pár perc múlva Cole jött be a szobába.

- Jó reggelt, Jace és…! – Egy pillanatra elgondolkozott.

- Mayka-nak hívják. – Válaszolta Jace.

- Jace, tudtam, hogy veled szóba fog állni… - Mosolygott. - Hogy csináltad? – Ámuldozott.

- Cole, megvannak a magam titkai, és senkinek sem szeretném elmondani őket. – Válaszolt engem nézve.

Közelebb húztam magamhoz Jace-t, és a fülébe súgtam, amit kérdezni akartam. Miért nem mondtam ki hangosan? Mert úgy éreztem még nem vagyok arra felkészülve, hogy mással is beszéljek.

- Jace, sétálhatnék egy kicsit? – Kérdeztem. Úgy éreztem most már szükségem van a mozgásra.

- Cole? Engedélyezel egy sétát? – Közvetítette Jace.

- Mint kezelőorvosod azt kéne mondanom, még nagy valószínűséggel gyenge vagy hozzá, de ahogy rád nézek, látom, minden rendben van. – Mondta nekem. Még pár pillanatig gondolkozott, aztán bólintott. – De ne maradj sokáig, és szeretném, ha Jace is veled menne. - Miután Cole távozott, megpróbáltam felállni. Egyből elestem volna, ha Jace nem kap el.

- Csak óvatosan! – Mondta, majd egyik kezét a derekam köré fonta, nehogy ismét elessek, és elindultunk.

- Hogy csináltad? – Kérdeztem Cole kérdésére utalva, majd folytattam látva arckifejezését. – Hogy tudtál szóra bírni?

- Neked is csak azt mondom, mint Colenak. Titok.

Ahogy elértünk az első fordulóig, elvesztettem az egyensúlyom. Jace megtartott, de én elájultam. Hallottam, Jace a nevemen szólít, ám utána már nem hallottam, vagy láttam semmit.