2012. július 31., kedd

Chapter 50th - Way out


- Te hogy kerülsz ide? – Kérdeztem Tinától, aki épp a homlokomon lévő sérülést látta el. Farmer, és sötét póló volt rajta.
- Egy buliba mentem, de valaki elrabolt, mikor hazafelé tartottam. – Mondta, miközben a szemét meresztgette, hogy lássa mekkora a sebem, ugyanis csak az a kevés fény volt a szobában, ami a bedeszkázott ablakon keresztül szűrődött be.
- Alec aggódik érted… - Mondtam a lánynak, mire ő halványan elmosolyodott. - Szóval orvosnak készülsz? – Kérdeztem az előbbi beszélgetésnek arra a részére utalva, amit nem hallottam. Legalább is ez a következtetés jött le nekem belőle.
- Igen. – Azzal leeresztette a karjait, és becsukta a kis dobozt. – Kész is lennénk… - Ahogy kimondta az idegen férfi lépett be az ajtón, majd az elsősegély dobozzal a kezében szó nélkül távozott.
- Köszönöm, Tina. – A lány mosolyogva bólintott, majd hátát a falnak támasztotta. – Te sem tudod, ki lehet ez a férfi? – Kérdeztem, mire megrázta a fejét.
Én valamiért felkeltem, és az ablakot, az ajtót, a plafont, és a falakat kezdtem vizslatni. Tinán látszott, nem érti, mit csinálok. Már egy ideje kérdőn nézhetett rám, mire észrevettem.
- Kiutat keresek. – Magyaráztam.
- Innen? – Nézett rám még döbbentebben.
- Persze! – Úgy válaszoltam, mintha mi sem lenne ennél természetesebb dolog. Egy ideig még fel-alá járkáltam a szobában, végül Tina előtt álltam meg, és elgondolkozva nekikezdtem az elméletemnek. - Én két menekülési lehetőséget látok, legfeljebb hármat…
- Ez most tisztára úgy hangzott, mintha Jace mondta volna… - Nevetett fel a lány. Szinte bármibe le mertem volna fogadni, hogy fülig vörösödtem erre a megállapításra.
- Vagy futunk, amikor bejön, vagy az egyikünk eltereli a figyelmét, míg a másikunk meglép, és segítséget hoz, vagy az ablakon mászunk ki… - Soroltam a lehetőségeket, amiket esélyesnek gondoltam. Bár, amikor megpróbáltam kinyitni az ablakot, az meg sem mozdult.
- Az első kettőt szerintem nem tudjuk megvalósítani. – Rázta meg a fejét. – Minden ajtó zárva van. Se ki, se be. De a harmadikat hogyan gondolod. Be van deszkázva!
- Elég régire becsülöm a ház korát ahhoz, hogy ki tudjuk törni. A csavarok talán már meglazultak annyira… - Magyaráztam el a zseniális tervnek tűnő ötletemet.
- Mivel akarod kitörni? Az egyetlen lehetőségünket az előbb vitte el… - Ellenkezett. – És az üveg is csörömpölni fog… Vagy miből gondolod, hogy nincs fegyvere?
- Fogalmam sincs, van-e fegyvere. – Rántottam meg a vállam. -  Gyorsan tudsz futni? – Kérdeztem, mire meglepetten bólintott.
- Mayka, mire készülsz? – Időm sem volt, hogy válaszoljak, már éreztem, ahogy az üvegszilánkok, és a szálkás fagerendák végigkarcolják a bőrömet.

2012. július 30., hétfő

Chapter 49th - Tina?


Amikor felébredtem, egy üres szobában találtam magam. A fejem majd’ széthasadt, a karomat pedig mintha tűzbe tartottam volna. Lassan felálltam, és imbolyogva indultam el az ajtó felé.
Szinte meg sem lepődtem, amikor ki akartam nyitni, és az be volt zárva. Az ablakhoz sétáltam, ám az be volt deszkázva. Minél több lépést tettem meg, annál jobban szédültem. Végül a saját lábamban megbotolva zuhantam vissza a földre.
Vajon hol vagyok? És ki hozott ide? Utóbbira két tippem is volt, ám nem tudtam eldönteni, melyik lehet a jó. Az egyik az, hogy apám, a másik pedig az, hogy az, aki megerőszakolt.
Sejtettem egyiknek sem lenne jó vége. Ha az apám, akkor meghalok. Ha az az ismeretlen, akkor biztosan megint meg akar erőszakolni, esetleg, miután végzett, engem is megölni, mint Sheila-t. Egyik végkifejlettől sem voltam túlságosan elragadtatva.
A szemeim elkezdtek lecsukódni, viszont én ezt nem akartam. Ha elalszok, vagy elájulok, csak még rosszabb lesz… Erővel próbáltam magam ébren tartani, ám nem jártam túl nagy sikerrel. Félig-meddig elaludtam.
Éreztem, ahogy valami végigfolyik az arcomon. Először azt hittem, megint sírni kezdtem, de rá kellett jönnöm, abból a sebből szivárog a vér, ami a homlokomon van. Biztos akkor szereztem, amikor lefejeltem azt az éles követ Jace kertjében…
Hallottam az ajtó nyílását, majd a csapódását is. Lassú, kimért léptekkel közeledett felém valaki. Nem sietett. Miért is tette volna? Semmi oka nem volt rá. Inkább kihasználta a helyzet adta lehetőségeket, és az én idegeimet húzta.
Letérdelt mellém, majd egy erős rántással a hátamra fordított. Nem voltam képes kinyitni a szemem, így nem láthattam, ki az. Dörmögött valamit inkább csak magának. Ezután egy erőset taszított rajtam, én pedig visszafordultam a hasamra.
Ezúttal gyorsabban távozott, mint ahogy jött. Pár perc múlva ismét benyitott, ám most volt vele valaki.
- Akkor csinálj vele valamit! – Adta az utasítást egy férfi. Nehezen ugyan, de meg tudtam állapítani, hogy eltorzított hangon beszél, nehogy felismerjük.
- De mit használjak? – Kérdezte a lány. – Kéne egy elsősegélydoboz…
- Mindjárt megkapod… - Azzal egy hatalmas csattanást hallottam, és egy puffanást. A férfi pedig elment.
- Bárki is vagy… Hogy érzed magad? – Szólt hozzám a lány, miközben a vállamnál fogva próbált meg a hátamra fordítani. Küzdöttem magammal, hogy ki tudjam nyitni a szemem. - Mayka!? – Kérdezte egyszerre ijedten és aggódva, miután megfordított. – Hallasz?
Ekkor újra kinyílt az ajtó, és kisebb csörömpölés kíséretében földet ért valami, majd az illető távozott. A lány megütögette az arcomat, mire én végre felnyitottam a szemem.
- Tina? – Döbbentem meg a lány nevét lehelve.

2012. július 29., vasárnap

Chapter 48th - Ravishment


- Mivel angyal vagy, és hamarosan betöltöd a tizenhetet, kezded megkapni az erődet. Egyre erősebb, és gyorsabb leszel. – Mondta Jace a szemembe nézve. – Az emberekhez képest pedig sokkal, de sokkal erősebb és gyorsabb, még akkor is, ha téged emberként neveltek.
- Értem. Azt hiszem… - Bólintottam.
- És meg kell tanulnod, hogyan kell kordában tartani az erődet, és hogyan tudod előhívni… - Sóhajtotta.
- És te ebben tudsz segíteni? – Érdeklődtem.
- Nem. Én még nem. – Rázta meg a fejét. – Hét nap múlva leszek tizenhét. Addig csak ösztönösen használom... Legalább is Alec apja azt mondta, valamiért nekem nem kell ezzel foglalkoznom, mert ő úgy veszi észre, én ösztönösen használom. Alec apja megemlítette egyszer, hogy tizenhét és fél éves korunktól tudjuk úgy kordában tartani az erőnket, ahogy én most. És hidd el, én sem értem, ez hogyan lehetséges!
Ha jól értettem, akkor Jace a tudatán kívül tartja kordában az erejét, amit még nem kéne tudnia, mert fél éve még hátra van addig.
- Alec már felhívta rá a figyelmemet, hogy az apja szerint te is ilyen leszel, mint én… - Szorította meg a kezem Jace.
- Engem honnan ismer az apja? – Kérdeztem döbbenten, Jace kék szemeibe nézve. – És Alec-ék is angyalok?
- Alec és Tina meséltek neki rólad… - Vont vállat. – És igen, azok.

Délután Jace átment Alec-ékhez, én pedig bepakoltam a mosógépbe, és elindítottam. Mikor lejárt egy kosárba pakoltam őket, és elvittem kiteregetni a hátsó udvarra, ahova egyszer már kiteregettem a múlt héten.
Épp végeztem, és be akartam menni a lakásba, amikor valaki hátulról megragadott. Egyik karját a nyakam elé, másikat a derekam köré fonta. Én mindkét kezemmel próbáltam elszakítani kezét a torkomtól.
Délelőtt rengeteg energiám volt Jace szerint. De most, amikor kéne, akkor még csak egy kevéske sincs? Megpróbáltam kiáltani, vagy sikoltani, ám a torkomon akadt. Nem tudtam megszólalni. Kapálóztam az idegen szorításában. Próbáltam megrúgni, hátha akkor elenged. Eddig be is vált a tervem, csakhogy amint elengedett én a földre zuhantam, és lefejeltem egy kődarabot.
- Azt hitted, el tudsz bújni előlem? – Érdeklődött nevetve, miközben én megpróbáltam átfordulni a hátamra. Azonban ő ezt nem hagyta. Cipője orrát a vállamhoz szorította, és visszanyomott. Ettől olyan erős fájdalom hasított a teljes karomba, hogy felszisszentem.
- Na, nyomás! – Azzal megragadta a karomat, felrántott maga mellé, majd egy autó felé lökdösött.

2012. július 28., szombat

Chapter 47th - I'm nervous


- Mi történt, doktor úr? – Kérdezte Jace attól, aki az előbb élesztette újra Richardot.
- Úgy néz ki, valaki megmérgezhette, amíg nem volt benn nála senki… - Válaszolta. – De nyugodjatok meg! Stabilizáltuk, és úgy néz ki, egyelőre jól van. – Azzal elviharzott, mert az előbb szóltak neki, hogy egy másik betege nem érzi jól magát.
A rendőrök egy gyors köszönés után távoztak, Jace és én pedig bementünk anyu főnökéhez.
- Mayka… - Nyögte Richard, mikor mellé léptem. – Édesanyád Seattle-be ment egy ismerőséhez. Azt mondta, te is ismered, és valójában nem halt meg.
Én teljesen ledöbbentem. Egy emberről tudtam csak, aki Seattle-ben élt, és meghalt. Aki napközben vigyázott rám. Az a nagybácsiszerűség… De ő meghalt szívrohamban, amikor három és fél éves voltam… Igaz, anyu annyi mindent eltitkolt…
- Mayka, és tudnod kell még valamit… - Mondta, miközben lehunyta a szemét. – Édesanyád terhes. Gyereket vár tőlem…

- Ez hogy lehetséges? – kérdeztem idegesen, mialatt az öklömet a falnak csaptam már Jace lakásában, az előszobában. Éreztem, ahogy a könnycseppek végiggurulnak az arcomon, ám nem tudott érdekelni.
Jace egyből mellettem termett, hogy meg tudjon állítani, ha kárt akarnék tenni magamban. Lefogta a kezemet, és magához húzott.
- Nyugodj meg, Mayka! Attól jobb lesz, ha eltöröd a kezed? – Érdeklődött.
- Vagy a falat… - Motyogtam arra utalva, amit Jace az erőről mondott a kórházban. – Az nem lehet, hogy anyu terhes… Ráadásul Richardtól…
- Figyelj! Nézz rám! – Emelte fel az államat, hogy a szemébe nézzek. – Most elmész, és veszel egy hidegzuhanyt! Attól megnyugszol.
Ezt úgy mondta Jace, hogy értelme sem lett volna a vitatkozásnak. Így megfogtam pár cuccomat, és elmentem lezuhanyozni. A hideg víz égette a bőrömet, de még mindig annyira ideges voltam, hogy képtelen voltam ezzel foglalkozni.
Mikor kiléptem a fürdőszoba ajtaján, Jace-t pillantottam meg, aki hanyagul támaszkodott a falnak. Mindent tudó pillantással mért végig tetőtől talpig.
- Jobb már? – Kérdezte végül ellökve magát a faltól.
- Kicsit. – Mondtam csendesen a szobám felé tartva. – Jace, sajnálom, ha az előbb…
- Ne szabadkozz! – Szakított félbe. – Megértem. El tudom képzelni, milyen lehet ez most neked… - Vett egy mély levegőt. Leült az ágy szélére, engem pedig maga mellé húzott. – Most pedig, amit ígértem… - Súgta.

2012. július 27., péntek

Chapter 46th - The revivification


Ahogy a kórház folyosóján rohantam végig, többször majdnem el is estem. Jace közvetlenül mögöttem volt, és próbált lassabb tempóra bírni. Mivel nem sikerült neki, megragadta a karomat, és ezzel megállítva berántott egy üres folyosóra.
Hátamat a falnak támasztotta. Két karjával gyakorlatilag csapdába ejtett. Próbáltam tovább menni, ám ő nem hagyta.
- Nyugi, Mayka! – Mondta kissé ingerülten, lefogva a kezeimet. – Ha még egy kicsivel gyorsabb vagy, akkor már világrekorder leszel…
- Mi van? – Néztem rá értetlenül.
- Csak arra kérlek, próbálj meg emberibb tempóra váltani… - Súgta. – Ha így folytatod a rohanást, feltűnést fogsz kelteni…
- Nem értelek. – Akadékoskodtam, miközben megkíséreltem kikerülni, ám ő visszahúzott.
- Angyal vagy, és még nem tudod használni az erődet. Ráadásul egyre erősebb leszel… - Folytatta. Abban a pillanatban valaki bekanyarodott a folyosóra, Jace keze pedig lejjebb csúszott, megfogta a kezemet, és maga után húzott. – Ígérem, mindent el fogok mondani, csak kérlek, most ne siess!
Nem teljesen értettem, mit akart ezzel mondani Jace, ennek ellenére követtem olyan tempóban, amilyet ő diktált.
Amikor benyitottunk anyu főnökének szobájába, két rendőr állt az ágya mellett, és faggatták. Azonban amikor meglátott engem, már nem figyelt rájuk, és a mondatot is félbehagyta.
- Mayka! – Mondta ki halkan a nevemet. – Tudom, hol van édesanyád… Megkért, senkinek se mondjam el, de tudnod kell…
Nem volt képes befejezni a mondatot, mert elkezdet köhögni. Teste görcsbe rándult, azután még jobban köhögött. Szerettem volna közelebb lépni, de Jace erős szorítása a derekam körül ebben megakadályozott.
- Most elmondja végre, hogy itt van a lány? – Kérdezte az egyik rendőr kicsit sem udvariasan.
- Mayka, édesanyád… - Kezdte, ám megint elhallgatott a köhögéstől. Arca egyre halványabb lett, az ajkai is elfehéredtek.
A másik rendőr, aki itt volt, akkor már szaladt ki a kis helyiségből, hogy hívjon egy orvost. Mivel az orvos pár másodperc múlva ideért, arra következtettem, hogy itt lehetett néhány méterre tőlünk.
Az idősnek látszó orvos levette a nyakában himbálózó sztetoszkópot, hogy meghallgathassa Richardot, aki egyre jobban köhögött.
Azután a teste hirtelen elernyedt, azt orvos pedig másokért kiáltott, és elkezdték újraéleszteni. Jace egyre erősebben tartott magához láncolva, miközben én zihálva vettem a levegőt.

Chapter 45th - Sedation


- Igen. – Nyögte ki végül Alec visszaülve az egyik székre. – Vagy nem…
- Ezt nem értem. Kérlek, mondd el, mi történt! – Térdeltem le mellé a hideg kőpadlóra, miközben bátorítóan megszorítottam az egyik kezét, Jace pedig a vállát.
Ahogy elnéztem ezt a fiút, egyértelművé vált számomra, hogy nagyon aggódik a húgáért. Csak kevés választotta el a sírástól, de ezt is próbálta elrejteni előlünk.
- Tina nem jött haza egy buli után… Nem tudjuk elérni telefonon sem… - Mondta egyre fehérebbé váló arccal.
- És ha csak lemerült a telefonja? – Kérdeztem. – Vagy ott aludt valakinél?
- Nem. – Rázta meg a fejét. – Valahogy szólt volna… Ismerem. Nem szokott csak úgy eltűnni…
- Arra gondolsz, hogy elrabolták? – Kérdezte Jace, mire Alec bólintott. – A rendőrség?
- Keresik, de nem találják. – Hajtotta le a fejét.

Miután sikerült kissé megnyugtatnunk Alec-et, hazament a szüleihez abban reménykedve, talán előkerült a húga, vagy már tud valamit a rendőrség.
- Én ezt nem értem… - Ráztam meg a fejem a kanapén ülve, míg Jace szorosan fonta körém a karjait. A tévé gyakorlatilag csak háttérzajként szolgált, hisz egyikünk sem nézte.
- Mit? – Érdeklődött Jace, mikor nem folytattam.
- Akiket mostanában ismertem meg, azokkal történik valami. Valami rossz… És nem értem, miért van ez…
- Sheila-ra, Lisára és Tinára gondolsz? – Jace szerencsére egyből kapcsolt, miről beszélek, és ennek örültem, mert nem szerettem volna hosszan kifejteni.
- Igen. És nem értem, miért van ez. Régebben semmi nem történt az ismerőseimmel…
- De ha belegondolsz, akkor nem is találkoztál az édesapáddal… Csak ez változott, nem? – Érdeklődött némi gondolkodás után.
- De igen. – Bólintottam.
A következő pillanatban megcsörrent Jace telefonja. Ő felkelt, és elsétált érte.
- Tessék? – Hallottam a megdöbbenését, mikor felvette. – Rendben. Máris indulunk.
- Mi az, Jace? – Kérdeztem a fiútól, mialatt hozzásétáltam.
- Anyukád főnökét felébresztették… Csak a te nevedet hajtogatja, és azt, beszélnie kell veled, mert tudja, hol van édesanyád…

Chapter 44th - The escape


Én a hasamon feküdtem Jace ágyában, míg Jace a derekamon ült. A hátamat és a vállamat masszírozta. Csak egy takaró volt rajtam, de az is csak a hátam közepéig, Jace-en pedig az alsónadrágja.
Jace közelebb hajolt, így meztelen mellkasa a hátamhoz, ajka finom vonala pedig a fülemhez ért. Esküszöm, beleborzongtam, ahogy kifújta a levegőt.
Az ajkai szétnyíltak. Mondani akart valamit, ám valaki csengetett. Feltápászkodott, kelletlenül magára rángatta a nadrágját és a pólóját, majd ment ajtót nyitni.
Csak halk duruzsolást hallottam odakintről, de igazán nem is érdekelt, miről lehet szó, vagy ki lehet az.
- Mindjárt szólok Mayka-nak... – Hallottam Jace döbbent hangját.
Nem sokkal később Jace finoman a hátamra tette a kezét, miközben letérdelt az ágy mellé, és a fülembe suttogott.
- Mayka, Alec van itt… - Kíváncsian fordítottam a fejem Jace felé. – Azt mondja, veled akar beszélni…
- Velem? – Kérdeztem megrökönyödve, visszahajtva a fejem a párnára. – Most?
Mielőtt válaszolhatott volna, ajkamat Jace-éhez szorítottam, és csak ez után hagytam, hogy válaszoljon a kérdésemre.
- Hidd el, én sem értem! – Rázta meg a fejét. - Szerinte sürgős, és ahogy elnézem, igen zaklatott…
- Jól van. – Válaszoltam végül. – Hol vannak a ruháim?
Míg Jace visszament Alec-hez, addig én felvettem a cuccaimat, majd követtem a konyhába. Mikor odaértem, láttam, Alec valóban nincs formában.
Haja még kócosabb volt, mint amikor múltkor a házuk előtt láttam kialvatlanul. A szemei most is karikásak voltak. Nem mostanában aludt, az biztos.
- Mayka! – Ugrott fel a székről Alec. – Ha egy veled egyidős lány elszökik otthonról, annak milyen oka lehet? – Kérdése váratlanul ért.
- Veszekedés a szülőkkel, drog- és alkoholproblémák, teherbeesés, vagy megszökik a barátjával… - Soroltam fel, amiket tudtam. – Miért?
- Mert… Mert… - Dadogta, ám Jace és én előbb kapcsoltunk, minthogy Alec kimondhatta volna, amit akart.
- Tina elszökött? – Kérdeztük egyszerre.
- Hát… - Látszott, nem képes kimondani.
- Alexander Manrose, Tina elszökött? – Kérdezte Jace teljes nevén szólítva Alec-et.

2012. július 26., csütörtök

Chapter 43rd - Piano and guitar


Lassan kezdtem úgy érezni, nem történik körülöttem semmi. Olyan gyorsan telt el egy újabb nap, hogy szinte fel sem tűnt. Lassan már nem tudtam, mit kezdeni magammal este, miután Jace-nek egy órára el kellett ugrania Alec-hez.
Mikor visszaért, és ledőltünk egymás mellé az ágyára, megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni moziba.
- Ilyenkor? – Döbbentem meg az órára nézve, ami kilenc órát mutatott.
- Akár… - Vont vállat.
Végül - magam sem tudom, hogyan – sikerült rábeszélnie, így elmentünk megnézni egy filmet. Megmondom őszintén, nekem fogalmam sincs, mit néztünk meg. Csak annyira emlékszem, hogy Jace a kezemet fogta, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.
Mikor nagyjából tizenegy óra körül hazaértünk, én már aludtam, így Jace a karjaiban vitt be a lakásba. Reggel zeneszóra ébredtem. Először azt hittem, a rádió szól, ám hamar rá kellett jönnöm, nem. Az egyik szomszédos szobából hallottam zongoraszót.
Feltápászkodtam, majd halkan benyitottam az eggyel arrébb lévő helyiségbe, ahol eddig még nem jártam. Egy-két szekrény volt a fal mellett, valamint néhány gitár, középen pedig egy zongora.
Jace mezítláb ült a zongora előtt egy széken, és láttam, ahogy csukott szemmel játszik rajta kotta nélkül. Fehér póló, és melegítőnadrág volt rajta.
Elmosolyodtam, mert nem gondoltam, hogy játszik valamilyen hangszeren. Jobban belegondolva, hangszereken… Halkan lépkedtem felé, hisz nem akartam megzavarni, olyan gyönyörűen játszott. A zongora mellett megálltam, és nekidőlve rákönyököltem.
Lassan kezdtek elhalkulni a hangok, majd teljesen megszűntek, és Jace kinyitotta a szemét. Egyenesen rám nézett, és széles mosolyra húzta a száját.
- Szóval zongora és gitár? – Kérdeztem, mire bólintott. – Ügyes vagy.
Tenyérrel felfelé felém nyújtotta a kezét, én pedig belecsúsztattam az enyémet.
- Ez milyen szám volt? – Érdeklődtem, miután az ölébe húzott.  – Saját szerzemény?
- Igen. – Abban a pillanatban mintha végtelen fájdalmat láttam volna a szemében. – Ez volt édesanyám kedvence…
- Mi történt vele? – Kérdeztem, mivel nem kerülte el a figyelmemet, hogy múlt időben beszélt róla.
- Az édesanyám hét éve halt meg tízéves koromban. Valaki meggyilkolta. Az édesapámat soha nem ismertem. Azóta Alec és Tina szülei neveltek. Ezt a házat is akkor vették nekem, és azt mondták, miután leérettségizek, ideköltözhetek… - Mondta.
- Sajnálom. – Mondtam a szüleire utalva.
- Semmi baj. Már régen történt. – Sóhajtotta.

2012. július 24., kedd

Chapter 42nd - A short message


Aznap este későn értünk haza. Én már nem voltam képes egyenesen menni – megjegyzem, nem ittam alkoholt, csak fáradt voltam -, így Jace a karjaiba kapott a ház előtt, majd odabent letett az ágyára, és mellém feküdt.
Bármennyire is próbáltam ellenállni a csábításnak, hogy elaludjak, én vesztettem. Még éreztem, ahogy Jace magához ölel, ám utána egyből elaludtam.
Reggel Jace helyén csak egy kis cetlit találtam, amire a következő volt írva:

„Nem vagyok benne biztos, hogy itt leszek, amikor felébredsz… Csak boltba mentem, és igyekszem visszaérni, mire te is felkelsz.
Szeretlek.
Jace”

Kissé meglepődtem Jace írásán. Gyönyörűen írt, pedig akiket én ismertem, és vele egykorúak voltak, azok nem írtak valami szépen. Inkább olvashatatlanul.
Nem volt kedvem felkelni, így tovább feküdtem a plafont bámulva. Visszagondoltam arra a pillanatra, amikor legelőször voltam itt. Amikor Jace hazavitt volna, ám a lakás üres volt, és anyu sem volt sehol, az a férfi pedig rám támadt… Jace aznap éjszaka is mellettem volt, ám meggyőződésem, hogy akkor nem aludt.
Visszagondolva jobban örültem volna, ha nem úgy találkozunk, ahogy. Ha nem azért ismertem volna meg, mert egy parkban talált rám eszméletlenül, miután engem bedrogoztak, és megerőszakoltak. Bár lehet, máskülönben soha nem találkoztam volna vele.
Végül is boldog voltam vele. Szerelmes voltam belé. Ilyen szempontból pedig csak ez volt a lényeg, és nem az, hogyan indult a mi kapcsolatunk.
Nem telt el sok idő, míg meghallottam Jace kocsiját megállni a ház mellett. Mivel arrafelé nézett a szobának az ablaka, odasétáltam, kinyitottam, és kinéztem rajta.
- Jó reggelt, Jace! – Köszöntem neki, miközben épp a szatyrokat vette ki a hátsó ülésről.
- Neked is, Mayka! – Intett mosolyogva, majd elindult befelé.
Mire a konyhába értem, addigra ő már el is pakolt. Hogy lehet valaki ennyire gyors? Láthatóan észrevette az arcomon a döbbenetemet, mert elmosolyodott.
- Tudod, hogy ennyire gyors senki sem lehet? – Érdeklődtem.
- Nem. – Húzott közelebb magához. – Itt van az élő példa előtted, hogy lehet…
Homlokon csókolt, majd készült elengedni, ám én visszahúztam. Lábujjhegyre álltam, és ajkamat Jace-ének szorítottam, aki mosolyogva viszonozta.

2012. július 23., hétfő

Chapter 41st - It's boring


Lassan vagy gyorsan teltek el az elmúlt hetek? Nem is tudom. Hol lassabban, hol gyorsabban. Egyszer csak ültem egyhelyben, és a falat bámultam szótlanul. Hallottam is, amikor Jace Cole-lal beszélt telefonon, mitől történhetett ez velem.
Először teljesen megrémültem. Ha Jace Cole segítségét kéri miattam – ismétlem, miattam -, akkor nagy baj van? Talán azt hitte, megint visszaestem abba az állapotba, amilyen akkor voltam, amikor először láttuk egymást? Végül abban állapodtak meg Jace-szel, ha nem változik semmi, akkor mindenképpen vigyen be arra a magánklinikára, ahol dolgozik, és ő majd megvizsgál.
Pontosan tudtam, mitől viselkedem így. Az apám tehetett róla. Felzaklatott a tudata, hogy találkoztam vele. De vajon ő rájött, ki is vagyok? Utólag visszagondolva, egy pillanatra mintha az ő szemében is a felismerés tükröződött volna. Szóval nem hagyott nyugodni ez a gondolat.
Végül ezt az egészet két nap alatt sikerült kihevernem, és újra olyan voltam, mint azelőtt, hogy apám bekopogott a lakás ajtaján. Jace-t és magamat is sikerült megnyugtatnom, mert apám nem bukkant fel többé.
Lisa a héten néhányszor benézett hozzánk, és órákon keresztül beszélgettünk. Úgy tűnt még egy megérzésem jó volt. Amikor azt gondoltam, nagyon jó barátnők leszünk Lisával, jól sejtettem. Valóban azok lettünk.
A rendőrségnek nem sikerült édesanyámat megtalálni. Senki sem látta. Azt mondták, szerintük nem is kéne abban reménykednem, hogy élve fogom még látni. Aki Sheila-t megölte, engem pedig megerőszakolt, azt sem találták meg. Valamiért arra gondoltam, soha nem is fogják megtalálni. Reméltem, ez a megérzésem, nem fog beválni.
Két hét telt el azóta, hogy a rendőrök közölték, Sheila halott. Most pedig azt mondták, találtak egy nyomot, amin elindulhatnak, de azt nem mondhatták meg, mit. Valamilyen titoktartásról beszéltek, amit én nem igazán értettem, mert nem is figyeltem oda annyira…
Ez alatt a két hét alatt sokszor kötöttem ki éjszakánként Jace ágyában. És ez alatt természetesen nem csak az alvásra gondolok…
Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogyan lehet Jace ennyire szenvedélyes… Ennyire aranyos, kedves… Csak egyszer láttam egy nagyon keveset a sötét oldalából, ám azt sem tudtam felróni neki, mert teljesen beleszerettem.
Az egyik este elmentünk abba a kínai étterembe Alec-kel és Tinával, amelyikben Tina is dolgozott. Amikor aznap először meglátott Alec, egyből elkezdett rám hajtani. Viszont én gyorsan le is hűtöttem… Elég volt felemelnem a kezem, és láthatta, ahogy Jace ujjai és az enyémek összefonódnak. Akkor felhagyott a meghódításomról szóló tervével.
- Kár. – Mondta kissé lehangoltan, majd nagyon gyorsan változtatott a hangulatán. Szomorkásból hirtelen lett mosolygós. – Viszont én megmondtam… Amikor először voltál itt, Mayka, akkor én már tudtam, hogy Jace barátnője leszel előbb-utóbb…
- Bizony. – Helyeselt Tina. – Én is. Amikor megláttalak titeket, már akkor le lehetett olvasni rólatok, mennyire odavagytok a másikért…

2012. július 22., vasárnap

Chapter 40th - Strange


- Köszönöm szépen. További szép napot! Sziasztok! – Ült vissza az autóba a férfi, miután Jace elmagyarázta, hogyan juthat el az állomásra.
Amint Jace becsukta az ajtót, én a hátamat a falnak vetettem, és addig csúsztam lefelé, amíg nem ültem.
- Nem. Ez lehetetlen… - Ismételgettem, mintha csak depressziós lennék.
- Nyugodj meg, kérlek! – Emelt fel Jace a földről, majd letett a kanapéra, és ő is mellén ült.
Én egyből átmásztam Jace ölébe. Mondhatni, úgy kapaszkodtam a fiúba, mintha az életem múlt volna rajta. Arcomat a vállába temetve, zihálva vettem a levegőt.
- Szerinted felismert? – Kérdeztem Jace-től, mikor sikerült lenyugodnom.
- Megeshet... Igen nagy a valószínűsége.
Jace karjai védelmezőn fonódtak körém. Egyikünk sem akarta elengedni a másikat. Csak csendesen ültünk egyhelyben, miközben hallgattuk, ahogy a másikunk veszi a levegőt.
Egyértelműen meg tudtam állapítani, Jace nyugodt, viszont én igenis zaklatott voltam.
Az apám az előbb járt itt, és ha felismert, akkor biztosan nem ment messzire. Pedig nem úgy nézett ki, mint egy gyilkos… Elhittem anyunak, hogy az, de túl kedves volt az a két szem, és az a féloldalas mosoly, amit az előbb láttam… Nem akartam már elhinni, hogy ez igaz.
A képeken sem úgy nézett ki, mint aki szívesen árt másoknak. Inkább segítőkészséget láttam rajta, mint gyilkos dühöt…
Úgy éreztem, nem vagyok képes már elhinni anyunak azt a történetet, ami arról szól, apám mennyire veszélyes. És miért nem volt hajlandó soha sem elárulni, miért állítja azt, hogy apu végezni akar velünk? Folyton ugyanazt lehetett csak hallani tőle… Veszélyes. Gyilkos. Végezni akar velünk.
Gondolataimból a telefonom csörgése térített magamhoz. A kijelző a Lisa nevet mutatta. Nyugalmat erőltettem magamra, majd felvettem, és úgy szóltam bele, mintha mi sem történt volna.
- Igen, Lisa?
- Sajnos egy ideig nem fogunk tudni táncolni járni Kate-hez… - Mondta szomorúan. – Autóbalesete volt, és kórházban ápolják. Máshoz mehetnénk csak… Érdekelne?
- Hát… Nem is tudom. – Válaszoltam. – Én inkább megvárnám, amíg Kate rendbe jön…
- Én is így gondoltam. Akkor majd találkozunk valamikor. Szia! – Azzal letette a telefont, én pedig a halk sípolásnak köszöntem már csak.
Egy kisebb, lényegtelennek tűnő gondolat most jutott csak el a tudatomig. Pedig lehet, nem is jelentéktelen…

Mintha az apám szinte nem is öregedett volna az elmúlt majdnem húsz évben. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint azokon a fényképeken, csak néhány évvel idősebben.

2012. július 18., szerda

Chapter 39th - Impossible


Amikor vége lett a számnak, én Jace-szel szemben ültem az ölében két oldalán térdelve. Karjaimat a nyaka köré fontam, homlokomat pedig Jace-ének támasztottam. Mivel még mindig a kezemben volt az a kendőszerűség, így lepelként borult rám és Jace-re.
Jace kezeit eddig csupasz derekamon tartotta, most azonban egyik keze elindult lefelé. Ugyan a szoknya alja már így is a térdem fölött volt, Jace még feljebb húzta, miközben szenvedélyesen megcsókolt.
Testünk szorosan simult össze, és ez egyikünknek sem volt ellenére. Jace hátradőlt, én pedig fölé kerültem. Heves csókolózásunk közben levettem Jace-ről a pólóját. Éreztem, ahogy elmosolyodik. Kezem végigsimított meztelen mellkasán, majd elkezdtem kicsatolni a Jace nadrágját tartó övet.

Amikor másnap magamhoz tértem, az azúrkék kendő volt körém csavarodva a vállamtól a combom közepéig. Jace mellettem feküdt az oldalán, és engem nézett. Ahogy körbepillantottam a szobában, láttam, a ruháink az ágy végében hevernek gyűrötten.
Mosolyogva megcsókoltam Jace-t, majd felkeltem. A kendő gyakorlatilag úgy tekeredett körém, mintha egy érdekes szoknyát húztam volna fel.
Jace vágyakozó tekintetét egészen addig tartotta rajtam, amíg ki nem léptem szobájának ajtaján. Előhalásztam pár cuccomat a szekrényből, és elindultam lezuhanyozni. Mialatt a kellemesen meleg víz alatt álltam, elöntöttek az éjszaka emlékei és érzései.
Amikor Jace a fülembe súgta, szeret… Ahogy megérintett… Az a forró érintés a combomon… A szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb csókjai… Egyszerűen olyan volt, mint egy álom, amiből soha, de soha nem akartam volna felébredni.
Miután megszárítkoztam, és felöltöztem, a konyha felé vettem az irányt, mert hallottam az tálak zörgését. Hogy megijesszem Jace-t, hátulról ugrottam a nyakába, és fontam dereka köré a lábaimat.
- Olyan boldog vagyok, Jace. – Súgtam a fülébe, miután újra a konyhai talajon álltam.
- Én is, Mayka. – Miközben suttogott, ajka finom vonala a fülemhez ért. Egy pillanatra még abba is beleborzongtam, ahogy kifújta a levegőt.
Sajnos valaki kopogtatott az ajtón, így elengedtem a fiút, akibe beleszeretem, és elindultam megnézni, ki lehet az. Az ajtóban egy ismeretlen - mégis ismerős - férfi állt.
Csak kicsivel lehetett idősebb, mint most anyu, ám nem nézett ki annyinak. Haja barna volt, némi vöröses árnyalattal, szeme különös kékesszürkés. Nálam jóval magasabb volt. Az arca vonásai ismerősnek, ám ugyanakkor idegennek hatottak.
- Sziasztok! Egy kis segítséget szeretnék kérni… Eltévedtem. – A beszédstílusa annyira emlékeztetett az enyémre… Ha nem éreztem volna, hogy Jace mellettem áll, biztosan elájulok a felismeréstől.

2012. július 17., kedd

Chapter 38th - Praise


A következő napok nagyjából ugyanúgy teltek el. Néha eljöttek a rendőrök megkérdezni, nem jelentkezett-e édesanyám, mire mindig az volt a válasz, hogy nincs meg a telefonom. Csak a kártya volt meg belőle… Így az egyik nap elmentem Lisával az egyik ismerőséhez, aki egy telefonos üzletben dolgozott. Nála vettem egyet, majd ismét vártam. A rendőrök lassan kezdték megérteni, anyu nem fog felhívni.
Időközben előkerült egy újabb felvétel, egy repülőtérről. A rendőrségen lejátszották nekem és Jace-nek. Meg sem lepődtem, amikor anyut láttam meg rajta a váróteremben. Viszont azon annál inkább, hogy a gépe Európába tartott.
Ezután egy újabb felvétel következett. Anyu nem is szállt fel a repülőgépre, mert meglátott valakit a váróterem másik felében, és elkezdett rohanni. Menekült. Szinte bármibe le mertem volna fogadni, hogy az apámat látta.
A rendőrök többször is ellátogattak a szórakozóhelyre, ahol a barátaimmal voltam. Kikérdeztek mindenkit, aki ott dolgozott. Viszont soha semmi használhatóval ne jöttek el onnan. Lisa volt az egyetlen, akivel nem beszéltek, mert ő azóta egy másik helyen dolgozott, ami szintén ugyanazé az emberé... Így őt nem is keresték.
Lisa és én minden délután eljártunk Kate óráira. Egy hét alatt remekül összebarátkoztunk. Megtudtuk róla, hogy van három macskája. Egy fekete, egy fehér, és egy vörös. A férje ennek a tánciskolának az igazgatója, a lánya pedig velünk egyidős. Kate-nek volt egy ikertestvére, akit Ellie-nek hívnak, és most Seattle-ben él a férjével és két lányával, akik ikrek.
Vasárnap délután Kate nem tudott nekünk órát tartani, mert el kellett utaznia a testvéréhez, akinek megszületett a kisfia, akit mindenképpen szeretett volna látni. Ennél fogva Lisa délután átjött, és itt gyakoroltunk. Jace azt mondta, szívesen megnézné, mit tudunk, de el kellett mennie, mert el kellett intézni valami halaszthatatlan dolgot. Az ő szobájába mentünk gyakorolni, mert ott több hely volt, és volt zenelejátszó.
Lisa hat körül elment, ugyanis aznap előbb kezdett a munkahelyén. Egyedül maradtam. Mivel nem volt jobb dolgom, folytattam a táncolást. Ki tudtam kapcsolni, és nem törődtem semmivel, ami körülöttem zajlott.
- Ügyes vagy. – Hallottam meg Jace hangját az ajtóból, amint vége lett a zenének. Ijedtemben megpördültem, és zavartan, elvörösödve néztem a szemébe. Lezseren támaszkodott a falnak, miközben engem mért végig.
- Köszi. – Ezután egyre kínosabbá váló csendben néztünk farkasszemet. Először én kaptam el a pillantásomat, majd Jace elém lépett.
Egyik kezét a hátam mögé csúsztatta, és közelebb húzott magához. Másik kezével az állam alá nyúlt. Ezúttal sokkal gyorsabb volt. Feleszmélni sem volt időm, mire az ajka már az enyémhez ér. A szívem gyorsabban vert. A következő pillanatban Jace elengedett, és leült az ágy szélére.
- Táncolsz még? – Kérdezte hátradőlve. Először meglepődtem, ám utána azt gondoltam: Miért is ne? Így amikor elindult a zene, én is vele együtt mozogtam. Teljesen kikapcsoltam, és ellazultam.

2012. július 16., hétfő

Chapter 37th - Nothing


Felajánlottam Jace-nek, segítek neki megfőzni az ebédet, így együtt álltunk neki lasagne -t készíteni. Délután Lisa ismét értem jött, majd megint ötkor elkezdtük az órát. Most voltak még rajtunk kívül ketten-hárman, ám ők egy óra múlva elmentek.
A tanárunk, Kate nagyon rendes nő volt. Egyfolytában mosolygott, és csak úgy áradt belőle az energia. Ismét eszembe jutott az a hölgy, akihez még Atlantában jártam. Most úgy éreztem, Kate sokkal jobb nála.
Mi megint sokáig maradtunk. Ezúttal, amikor beültünk Lisa kocsijába, és ránéztünk az órára, már elmúlt kilenc óra. Ismét elmentünk egy gyorsétterembe, és csak azután haza. Nagyjából háromnegyed tíz körül nyitottam be a bejárati ajtón.
Az egyik konyhában lévő székre ledobtam a cuccaimat, míg töltöttem egy pohár vizet. Eltűnődtem azon, milyen érdekes, mennyire jól látok újabban a sötétben. Élesebb körvonalak és színek… Nem akartam erre is magyarázatot keresni, hisz felesleges lett volna.
Mikor elhaladtam a nappali ajtaja előtt, halk szuszogást halottam. Jace a kanapén aludt el. Megfogtam egy takarót, halkan Jace mellé léptem, majd betakartam. Ezen el kellett mosolyodnom. Az elmúlt időben mindig ő csinálta ezt, amikor én aludtam el itt.
Mivel egyáltalán nem voltam fáradt, leültem vele szembe, az egyik fotelbe. Néztem, milyen békésen alszik. A haja a szemébe lógott, ugyanis úgy volt fésülve, hogy volt frufruja.
A fotel karfájára könyököltem, államat pedig a tenyerembe helyeztem. Kicsit oldalra billentett fejjel, továbbra is mosolyogva néztem Jace-t.

Fogalmam sem volt, mikor aludtam el, ám még így is sokkal előbb felébredtem, mint Jace. Kimentem a konyhába, és teát főztem. Amikor a cukorért nyúltam, levertem valamit a polcról. Meglepődtem, milyen gyorsan utána nyúltam, és kaptam el.
Mindig is ilyenek voltak a reflexeim? Nem hiszem…
Végül annyiban hagytam. Sejtettem, Jace nemsokára felébred, így nekiálltam rántottát készíteni. A sejtésem elég jó volt, mert épp a tányérokra csúsztattam át a reggelit, amikor Jace még kissé álmosan mögém lépett. Karjait a derekam köré fonta, állát pedig a vállamra fektette.
- Régóta vagy fenn? – Kérdezte, miután egy puszit nyomott az arcomra.
- Nem rég keltem fel. – Feleltem, miután elengedett, és az asztalhoz ültünk.
Mikor végeztünk, Jace mosogatott, én törölgettem.
- Hogy megy a tánc? – Érdeklődött.
- Egész jól. Azt hiszem… - Válaszoltam nevetve, mert eszembe jutott, amikor meglátta rajtam azt a ruhát…