Egy sötét helyiségben tértem
magamhoz. Amikor megpróbáltam felállni, észre kellett vennem, hogy két kezem
egy bilinccsel van egy fal mentén húzódó korlátszerűséghez kötve. A sarokban
ültem, és nem messze tőlem nagyjából két és fél méter magasan egy berácsozott
ablak volt. Azon keresztül láttam a kinti, csillagos eget.
Fogalmam sem volt, hogyan
kerültem ide, vagy mikor. Csak arra emlékeztem, hogy hazaértem, és… És
megláttam Lisát és Jace-t… Amint ez eszembe jutott, ismét elkezdtem sírni. De
miért…? Jace miért döntött így? Vagy Lisa miért tette ezt? És mióta lehettek
együtt? Biztos voltam benne, velem van a baj, hogy nem vettem észre. Anyának
mégiscsak igaza volt? Nem, az nem lehet. Én nem olyannak ismertem Jace-t… Pedig
mégis az történt, ami…
- Befejezted? – Kérdezte egy
férfihang, amikor kissé alább hagyott sírásom. Ahogy a hang irányába
fordítottam a fejemet, egy ajtó kitárult a szoba túloldalán, és világosság
árasztotta el a helyiséget. A férfinak csak a körvonalait láttam, de azokat is
csak nehezen.
Beljebb lépve becsapta maga
mögött az ajtót, majd felém vette az irányt. Letérdelt mellettem, és kezét
erősen a számra tapasztotta, amikor kiáltottam volna. Ahol körmei a bőrömbe
vágtak, égető fájdalmat éreztem.
- Édesem, mi a gond? – Kezdett
bele mézes-mázas hangon, majd hirtelen elrántotta kezét. Felállt, aztán fel-le
járkált. – Rég találkoztunk… - Csak ekkor ismertem rá, ki ő valójában.
- Francis, mit akarsz tőlem? –
Kérdeztem csendesen.
- Hogy mit? – Lépett vissza
mellém, mialatt én erősen szorítottam össze a szememet. – Tudom, hogy
Constantine elmondta nektek, mit akarok… És most épp elkezdem megvalósítani… - Értettem,
mire gondol, de vajon honnan tudja, miről beszélgettünk mi apuval?
Felnyitottam a szemem, és
dühösen kezdtem el rángatni a bilincset, ami a korláthoz kötött. Ahogy a tárgy
a csuklómba vágott, én felkiáltottam. Mikor ez többször is megismétlődött, és
Francis jóízűen nevetett rajtam, nekem eleredtek a könnyeim.
- Feltételezem, nem adod fel… -
Állapította meg töprengve. – És ha Jace élete lenne a tét a mi kis
játszmánkban? Akkor meg akarnál szökni?
- Jace itt van? – Döbbentem meg,
bár nem igazán érdekelt, így gyakorlatilag köptem a szavakat.
- Talán igen, talán nem. –
Felelte. – Lehet, hogy Tinának esik baja, ha elszöksz…
- Képes lennél…? – Nem akartam
elhinni, hogy bántaná a saját gyerekét. Valahogy még róla sem voltam képes ezt
feltételezni.
- Igen. Megeshet, hogy bántanám.
De ki tudja… Talán bele is halna… Na, mindegy! Ha Jace-ért nem is, Tináért,
vagy a rokonaidért maradnál, igazam van? – Nem válaszoltam, és ezt
beleegyezésnek vette. - Gondolom, önszántadból is megteszed, amit akarok, bármi
legyen is az, igaz? – Kérdezte egyre távolodva, szórakozottan.
- Igen. – Zokogtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése