Chapter 104th - Is that true?

Amikor Jace először kinyitotta a szemét, akkor is ugyanolyan szürkés volt, mint legutóbb… Még a nevemet sem tudta kimondani, én már a nyakába ugrottam, úgy öleltem, és csókoltam.

Kissé nehézkesen ugyan, de sikerült tisztáznunk a történteket, én pedig sírva omlottam Jace karjaiba, mert nem tudtam elképzelni, hogyan lehettem ekkora hülye…

- Nyugodj meg! Semmi baj. – Csitított, miközben keze fel-le járt a hátamon. – Sss!

- Jace, ne mondd, hogy nyugodjak meg! – Kértem nedves szemekkel, még erősebben szorítva magamhoz. – Úgysem menne…

- Jól van… - Bólintott. – Akkor meséld el, mi történt veled! – Ujjai az egyik csuklóm köré kulcsolódtak, és úgy tartotta a kezemet, hogy lássa sebeimet, amiket a bilincs okozott. Szinte megrémültem, amikor láttam, most is mennyire szürkék a szemei. Múltkor ilyenkor már kékek voltak…

Jace nyakába temettem az arcomat, miközben elmondtam neki, hogyan telt el az utóbbi két hét. Először nem mondott semmit, így azt hittem, egy szót sem értett abból, amit magyaráztam. Ám nem sokkal később lejjebb hajtotta a fejét, és elkezdett a fülembe suttogni. Fogalmam sincs, mit mondott, hiszen az volt a fontos, hogy ott volt mellettem.

- Jace, nem akarlak elveszíteni… - Mondtam ki hangosan is azokat a szavakat, amiket már vagy fél órája szerettem volna.

- Hidd el, én sem téged! De az az érzésem, ez most nem rajtunk fog múlni… - Ezt Jace úgy mondta, mintha tisztában lenne azzal, mi fog velük ezután történni.

Felültem, amikor a következő percben cipősarkak kopogását hallottam a folyosóról. Ijedten néztem az ajtó irányába, ám Jace megragadta a kezemet, a mellkasára húzott, és direkt úgy helyezkedett, hogy ne lássam azt, aki bejön. Bizonyos értelemben, örültem is ennek…

Amint az ajtó nyikorogva kinyílt, Jace visszafojtotta a lélegzetét. Éreztem, megdöbbent, mert keze megállt a hátam közepén, és igyekezett még jobban ott tartani.

- Kérlek, ne nézz így rám! Nem az én hibám… Nem teljesen… - Kérte egy férfihang. Sejtettem, ki lehet az, ám a fülemnek nem akartam hinni.

Megkíséreltem hátranézni, de Jace ezt nem hagyta. Vajon akkor tényleg jól gondoltam? Végül sikerült a szőkeség fölé kerekednem, és ránéznem az ajtóban álló alakra.

Azonnal megértettem, Jace miért nem szerette volna, ha megfordulok. Pedig a sejtésem is beigazolódott…

Megkíséreltem kimondani a sötét hajú fiú nevét, de a neve a torkomon akadt. Túl hihetetlen volt, ahogy ott állt, és ránk nézett. Látszott, nagyon sajnálja, amit mondani készül.

- Alec? – Tettem fel végül a kérdést, amire a válasz egyértelmű volt.

- Személyesen. – Bólintott elcsukló hanggal.