- Tessék? – Kérdezte döbbenten
Jace, miután elmondtam neki, hogy terhes vagyok. – Ez olyan… Olyan
fantasztikus! – Ölelt magához.
- De Jace… - Kezdtem ellenkezni.
Szürke szemeiben láttam, mennyire örül, így csak még jobban nehezemre esett
elmondanom neki, nem szeretném megtartani.
- Mi a baj? Valami gond van? – Nézett rám
aggódva. Én majdnem elsírtam magam a karjai közt. Előre féltem, mennyire dühös
lesz majd rám…
- Igen. – Nyögtem ki végül. –
Tudod, Jace… Igazság szerint… - Kerestem a megfelelő szavakat, de hamar rá
kellett jönnöm, nincsenek ilyenek. Elvégre mi lenne a legjobb? Sehogy nem
tudnám úgy közölni vele, hogy ne bántsam meg…
Eközben Jace csendben ült
mellettem, és várta, hogy befejezzem a mondatot, amire képtelen voltam. Sok idő
telhetett így el, amikor végre rászántam magam, kimondom.
- Jace, én nem akarom ezt a
gyereket. – Vallottam be szemlesütve, mert féltem a szemébe nézni. – Én még nem
szeretnék… - Ekkor már tényleg nem bírtam tovább, és sírni kezdtem.
A levegő érezhetően megfagyott
kettőnk között. Jace teste megmerevedett, és értetlenül bámult rám.
- Ezt hogy érted? – Kérdezte
végül meleg kezeivel megfogva az én hideg kezeimet.
- Úgy, ahogy mondom. – Sírtam
továbbra is. – Nem akarom megtartani.
- De miért nem? – Csak úgy
sütött a hangjából, mennyire csalódott. Tisztában voltam vele, minden könnyebb
lenne, ha ugyanaz lenne az álláspontunk, ám ez nem volt lehetséges.
- Nem menne… - Ráztam meg a
fejem. – Nem érzem, hogy felkészültem volna erre…
Jace sokáig nem szólt, majd mély
levegőt véve felkelt, és az ablakhoz sétált. Ugyan próbáltam rávenni magam,
hogy mondjak valamit, de erre teljességgel képtelen voltam.
- És egyáltalán nem vagyok
biztos benne, hogy ez lenne a helyes döntés. Nem hiszem, hogy valami jó szülő lennék...
– Folytattam, mikor már tényleg nem bírtam tovább a kínos hallgatást.
- Én is itt lennék. – Felelte
csendesen, még mindig az ablak felé fordulva. – Fogalmam sincs, milyen lenne,
de hidd el, én szeretném!
- Viszont én nem! – Nyögtem ki.
- Van egy olyan érzésem, bármit
mondhatok, te már döntöttél helyettem is… - Felelte, majd kiment a nappaliból.
Én csak néztem az ajtót, ahol Jace eltűnt, majd pár perc múlva ismét megjelent,
immár átöltözve melegebb ruhákba.
Kérdőn néztem rá, amikor
lehajtott fejjel felhúzta kabátján a cipzárt. Hova akart menni ilyen időben?
Vagy miért akart egyáltalán elmenni?
- Majd jövök valamikor… -
Mondta, és már hallottam is az ajtó csapódását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése