Chapter 34th - You're an angel

Reggel Jace a kanapéval szembeni fotelben ült, és engem nézett. A takaró, amit valószínűleg ő terített rám az éjjel, lecsúszott a vállamról, amikor felültem.

- Hogy aludtál? – Érdeklődött.

- Jól. Azt hiszem… - Mosolyodtam el.

- Fáradt lehettél… - Állapította meg. – Későn értél haza?

Kérdésére csak megráztam a fejem. Milyen érdekes az, ahogy Jace beszél… Haza… Mintha mindig is itt laktam volna…

Jace felkelt, elém lépett, és lehajolt. Egy gyors csók után még jobban összekócolta a már amúgy is kócos hajamat.

Valaki kopogott. Amíg Jace ajtót nyitott, én felvettem egy másik ruhát, és lerogytam az ágyam szélére attól az emléktől, ami éjszaka történt…

Vajon lehetséges, hogy tényleg jól gondolom az elejétől kezdve? Esetleg csak a képzeletem játszik velem? Vagy tényleg megőrültem? Miért van ilyen sok megválaszolatlan kérdésem?

Az egyetlen, aki válaszokat tudna adni, az anyu. De ő hol van? Nagy valószínűséggel egy másik nagyvárosba utazott, ahol apu még nehezebben találja majd meg. Rólam pedig teljesen lemondott… Ha fontos lettem volna neki, akkor nem az lett volna az első dolga, hogy felszáll egy vonatra, és elmegy, hanem megpróbál kitartóbb lenni…

Egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Volt nekem valaha családom? Kislánykoromban volt egy ismerősünk. Számomra amolyan nagybácsiszerűség volt. Hozzá sokszor elvitt anya, amikor nem ért rá, mert dolgozott. Akkor mindig azt mondta, azért visz ilyen sokszor hozzá, mert tudja, jól kijövök vele. Azonban felnőttem, és mindent megértettem…

Azért vitt hozzá, mert dolgoznia kellett, és nem akarta, hogy egyedül legyek otthon, ha esetleg édesapám felbukkanna. A legrégebbi költözés, amire emlékszem az ez volt. Rögtön az után, hogy meghalt, mi Atlantába mentünk. Még a temetését sem vártuk meg…! Talán három és fél éves lehettem akkor.

A könnyeim egyre többen lettek, és egyre gyorsabban hulltak alá. Először végiggurultak az arcomon, majd a kezemre estek. Végül megadtam magam a szörnyetegnek, ami belülről akart széttépni. Arcomat a tenyerembe temettem, és zokogtam.

Pár perc múlva, amikor az, aki az előbb jött, elment, Jace halkan kopogott az ajtófélfán. Mivel nyitva volt az ajtó, egyből észrevett. Gyorsan mellém ült, és erősen magához ölelt. Most már elhatároztam magam. Ha őrültnek fog nézni, ha nem, elmondom neki, mit gondolok.

- Jace, te egy angyal vagy. – Hajtottam a vállára a fejem.

- Ugyan… - Kezdett ellenkezni, mert nem pont arra gondolt, amire én.

- Nem úgy értem, Jace. Te egy angyal vagy. – Böktem ki ismét.