Chapter 40th - Strange

- Köszönöm szépen. További szép napot! Sziasztok! – Ült vissza az autóba a férfi, miután Jace elmagyarázta, hogyan juthat el az állomásra.

Amint Jace becsukta az ajtót, én a hátamat a falnak vetettem, és addig csúsztam lefelé, amíg nem ültem.

- Nem. Ez lehetetlen… - Ismételgettem, mintha csak depressziós lennék.

- Nyugodj meg, kérlek! – Emelt fel Jace a földről, majd letett a kanapéra, és ő is mellén ült.

Én egyből átmásztam Jace ölébe. Mondhatni, úgy kapaszkodtam a fiúba, mintha az életem múlt volna rajta. Arcomat a vállába temetve, zihálva vettem a levegőt.

- Szerinted felismert? – Kérdeztem Jace-től, mikor sikerült lenyugodnom.

- Megeshet... Igen nagy a valószínűsége.

Jace karjai védelmezőn fonódtak körém. Egyikünk sem akarta elengedni a másikat. Csak csendesen ültünk egyhelyben, miközben hallgattuk, ahogy a másikunk veszi a levegőt.

Egyértelműen meg tudtam állapítani, Jace nyugodt, viszont én igenis zaklatott voltam.

Az apám az előbb járt itt, és ha felismert, akkor biztosan nem ment messzire. Pedig nem úgy nézett ki, mint egy gyilkos… Elhittem anyunak, hogy az, de túl kedves volt az a két szem, és az a féloldalas mosoly, amit az előbb láttam… Nem akartam már elhinni, hogy ez igaz.

A képeken sem úgy nézett ki, mint aki szívesen árt másoknak. Inkább segítőkészséget láttam rajta, mint gyilkos dühöt…

Úgy éreztem, nem vagyok képes már elhinni anyunak azt a történetet, ami arról szól, apám mennyire veszélyes. És miért nem volt hajlandó soha sem elárulni, miért állítja azt, hogy apu végezni akar velünk? Folyton ugyanazt lehetett csak hallani tőle… Veszélyes. Gyilkos. Végezni akar velünk.

Gondolataimból a telefonom csörgése térített magamhoz. A kijelző a Lisa nevet mutatta. Nyugalmat erőltettem magamra, majd felvettem, és úgy szóltam bele, mintha mi sem történt volna.

- Igen, Lisa?

- Sajnos egy ideig nem fogunk tudni táncolni járni Kate-hez… - Mondta szomorúan. – Autóbalesete volt, és kórházban ápolják. Máshoz mehetnénk csak… Érdekelne?

- Hát… Nem is tudom. – Válaszoltam. – Én inkább megvárnám, amíg Kate rendbe jön…

- Én is így gondoltam. Akkor majd találkozunk valamikor. Szia! – Azzal letette a telefont, én pedig a halk sípolásnak köszöntem már csak.

Egy kisebb, lényegtelennek tűnő gondolat most jutott csak el a tudatomig. Pedig lehet, nem is jelentéktelen…

Mintha az apám szinte nem is öregedett volna az elmúlt majdnem húsz évben. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint azokon a fényképeken, csak néhány évvel idősebben.