Chapter 36th - My father

A gyűrű pontosan illeszkedett oda, ahova Jace tette. Miután kissé beljebb nyomta, a láda egy halk kattanással kinyílt. Nem mertem megkérdezni, mi ez az egész… Kivette a gyűrűt, és ismét az ujjamra húzta.

Jace felém fordította a dobozt, hogy nyissam fel. Félve emeltem fel a ládika tetejét. Csak lapokat és néhány fényképet találtunk a ládában. Az egyik fénykép egy nagyjából húsz fős csoportot ábrázolt, akik közül senkit sem ismertem.

Egy másik képen anyut véltem felfedezni még fiatalabb korából. Egy férfit tartotta a karjaiban. A férfi talán két évvel lehetett idősebb nála. Haja sötétbarna volt, némi vöröses árnyalattal. Szeme különös kékesszürkés színt öltött magára. Ha jól saccoltam, húsz centivel volt magasabb anyunál. Mindkettőjükről le lehetett olvasni, szeretik a másikat. Boldogok voltak.

A csoportképen is sikerült felismernem ezt a férfit, egy harmadikon pedig csak őt láttam. Arca vonásai ismerősek voltak.

- Jace. – Leheltem a fiú nevét. – Ez az apám? – Fordítottam felé a képet.

- Szerintem igen. – Válaszolta, mialatt lejjebb ásott a dobozban.

Egy újabb fénykép került elő ugyanerről a férfiről, csakhogy ezúttal egy kisbabát is tartott a kezében. Egyből megismertem, ki az a gyerek, mert már láttam egy másik képet is róla, csak akkor az édesanyja tartotta a karjában. Az én voltam.

El sem akartam hinni, hogy ennyi év után láthattam az apámat. Igaz, képről, de akkor is… Most, hogy már láttam róla képeket, nem tudtam elképzelni, miért akarna bárkit is megölni. A képeken úgy tűnt, nem szívesen ártana másoknak.

És anya boldog volt vele. Mi történhetett, amiért kénytelen volt elhozni magával engem is? Tovább kutattam a dobozban, ám nem találtam szinte semmit képeken kívül, amik ugyanazokról az emberekről készültek, mint akik a csoportképen is voltak.

A doboz legeslegalján találtam egy borítékot, amiben egy szerelmes levél volt. Gyöngybetűkkel íródott, és anyunak szólt. A levél végén lévő név nem csengett ismerősen, ám sejtettem, apám lehet az. Constantine Elias Wood.

- Constantine-nak hívják az apámat... – Állapítottam meg, utána pedig elsírtam magam.

- Jól van, Mayka. Semmi baj. – Csitított Jace átkarolva, közelebb húzva magához. – Minden rendben lesz. Sss!

Karom libabőrös lett, ahogy Jace keze fel-alá járt a karomon. Mindent visszapakoltam a dobozba, lecsuktam a tetejét, majd arrébb tettem. Eközben Jace továbbra is nyugtató szavakat súgott a fülembe, aminek a fele sem jutott el a tudatomig.

Végül megnyugodtam, és megöleltem Jace-t. Ő hátrafelé eldőlt az ágyon, engem meg magával húzott. Mellkasára hajtottam a fejem, miközben egy pillanatra sem engedtem el.

Lassan kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy apámról már soha semmit nem fogok megtudni. Ám ha jobban belegondolok, nem is bánom…