Chapter 19th - It's horrible

- Jace… - Súgtam a fiúnak. – Meghalt?

- Nem. – Jelentette ki határozottan. – Az orvos azt mondta, mesterséges kómában tartják még egy ideig.

Jace szorosan ölelt magához, míg én próbáltam nem visszagondolni arra, amit láttam. Viszont nem jártam túl sok sikerrel. Másra sem tudtam gondolni…

„A szoba másik felében lévő ágyon feküdt édesanyám főnöke, Richard. Ez egész szoba, amerre előtte járhatott, mindenhol véres volt. Rengeteg vért veszíthetett. Fehér ingét szinte teljesen átitatta a vére. Szeme tágra nyílt a rémülettől.

Jace első dolga az volt, hogy hívta a rendőrséget és a mentősöket, majd engem próbált megnyugtatni. Próbáltam nem Richardra nézni, ám nem ment. Úgy nézett ki, mintha halott lenne.

Először a rendőrök értek ide, és megállapították, hogy még él. Ugyan gyenge volt a pulzusa, de legalább volt. Mire a mentősök ideértek, már a rendőrök kezdték el újraéleszteni a férfit.

Miután kissé rendbe hozták Richardot, és úgy vélték, már szállítható állapotban van, bevitték a kórházba, ahol egyből megműtötték. Az egyik rendőr kikérdezett minket, majd Jace-szel bementem a kórházba.”

- A műtét közben többször is újra kellett élesztenünk. – Mondta az orvos, aki műtötte. Egy elég szimpatikus, ötvenes évei közepén járó férfi volt. – Két hét múlva elkezdjük felébreszteni. Majd akkor meglátjuk, mi lesz vele.

- Köszönöm. – Mondtam az orvosnak, miközben visszanéztem az üvegablak másik oldalán fekvő Richardra.

Nem tudtam elképzelni, ki tehette ezt vele. Bár lett volna egy-két tippem. Ezalatt főleg azokra gondolok, akiket sikerült elítéltetnie ügyvédként.

- Menjünk haza! – Javasolta Jace, mire bólintottam.

Haza… Milyen érdekes… Úgy vettem észre, nekem sikerült pár pillanat alatt elveszítenem az otthonomat. Vagy volt egyáltalán valaha olyan hely az életemben, amit méltán az otthonomnak nevezhettem volna?

Rengetegszer költöztünk el anyuval. Keresztbe-kasul bejártuk az USA-t, végül két-három éve New York-ban kötöttünk ki. Örültem, amikor négy-öt hónap után anyu nem jelentette be, hogy ismét el kell költöznünk, mert édesapám a nyomunkra bukkant.

Ez egy kisebb megkönnyebbülés volt számomra. Meglepődtem, hogy már több éve itt élek, ugyanakkor nem igazán tudom az otthonomnak nevezni ezt a helyet. Bár az elmúlt időben kezdtem úgy érezni, valami ideköt engem. De vajon mi?